Több, mint ötszáz élvonalbeli bajnokin védett, s a magyar válogatottban is negyvenszer szerepelhetett. A visszavonulás után saját focicsapatában játszik, s építőipari vállalkozást vezet. 

- Amiről most beszélgetünk, azt nem tudtam volna megvalósítani a családom segítsége nélkül, ezért most megköszönöm a szüleimnek, a feleségemnek és a két lányomnak a sok támogatást, amellyel zavartalanná tették szerencsére hosszúra nyúló sportpályafutásomat, ezzel megkönnyítve a civil életbe való beilleszkedést – mondta Cziráki Zsolt, aki a múlt év utolsó napjaiban végleg kisétált a kézilabda kapuból. 

Egyébként úgy fejezte be negyvenöt évesen, ahogy elkezdte tizenhét esztendősen. 

- Valóban felejthetetlenné tették a búcsúmat a játékostársak, ráadásul valóban szinte minden úgy történt, mint huszonnyolc évvel ezelőtt. Hiszen Kaló Sándornál védtem először az élvonalban, s most nála fejeztem be a kézilabdát. Ráadásul a Mocsai Lajos – Kovács László edzőpárosnál szerepeltem újoncként a magyar válogatottban. Ajkán a búcsúmeccsemen előbb az MKB-ban védtem öt percet, majd az utolsó klubomban. Mindenki ott volt, aki a pályafutásom elején. Köszönöm nekik a lehetőséget, hogy egy ilyen meccsel zárhattam le életemnek ezt a fontos szakaszát. Az igazsághoz tartozik az is, hogy azért tudtam majdnem három évtizedig játszani, mert a komolyabb, hosszan tartó sérülések szerencsére elkerültek. 

Persze egy élsportoló életében nem csak szép emlékek vannak. A cerberus játszott Pécsett, Debrecenben, az Elektromosban, Cegléden és Százhalombattán is az elit mezőnyben. Az NB I-es meccseinek száma meghaladta az ötszázat, de címeres mezben is jutott neki negyvennél több összecsapás. Emlékeiben azért kavarog néhány keserűségre okot adó életkép. 

- Ez valóban így van. De egy sportolónál – ahogy mondják – ez benne van a pakliban. Nekem Joósz Attila volt az az edzőm, akinek köszönhetem, hogy nem lehettem Veszprémben többszörös bajnok, KEK-győztes, és még a barcelónai olimpiáról is lemaradtam a döntései miatt. Ha erre gondolok, tényleg szomorúvá válok. 

Persze, aki azt hiszi, hogy Cziráki Zsolt végleg hátat fordított a sportnak az nagyot téved, hiszen Ajkán segít Kaló Sándornak és a kapusedzői feladatokat is ellátja. Teniszezik és egykori kapustársával, Jakab Istvánnal első osztályú kispályás labdarúgó csapatban játszanak.  

-Így van, a Min-Tech a saját csapatom. Csak akkor védek, ha a „Dzsekszi” nincs ott. Szeretek a mezőnyben is játszani. 

Az mindig kulcskérdés, hogy egy visszavonult élsportoló miként tudbeilleszkedni a civil társadalomba, s hogyan éli, finanszírozza tovább az életét.  

-A lényeg, hogy előrelátó voltam. Láttam olyan példákat fiatal koromba, amire azt mondtam, ezt én nem akarom. A megtakarított pénzemet ingatlanokba fektettem, ami később nyugodt hátteret biztosított. S alapítottam egy építőipari céget is, amely a jelenlegi gazdasági helyzetben is, de prosperál, működik. A sportban szerzett kitartásomat is befektettem ebbe a vállalkozásba. És a minőségi munkának köszönhető, hogy vannak munkáim. Családok egzisztenciájáért felelek, ami azt jelenti, hogy egy pillanatnyi szabadidőm sincs, mert munka után futkosok reggeltől-estig. Azt megfogadtam, hogy a vállalt határidőig mindig kifizetem a nálam dolgozókat, mert tudom, hogy ott hagynak, ha ez nem így történik. És akkor kikkel dolgoznék? Bár Pardi Károly, volt csapattársam tíz évvel idősebb nálam, s a fiatal játékosokkal „kegyetlen” volt, a civil életben ő is érvényre juttatta a kézilabdázásból hozott akaraterejét, s ezért egy kicsit példaképemmé is vált ezen a területen.  

Cziráki Zsolt elmondta még, hogy ha szabad ideje engedi, természetesen ott van az MKB nagy meccsein az arénában. Szerette Dejan Peric megalkuvást nem tűrő, fanatikus kapusteljesítményét, s Eklemovics Nikola kreatív, varázslatos irányító játékát. Képletesen meglengette a kalapját az oroszok, majd a spanyolok elleni döntetlen után, de a franciák elleni győzelmet az utóbbi évek legrangosabb válogatott sikerek közé sorolta a szerbiai Európa-bajnokságon. A folytatás miatt azonban már csóválta a fejét.